Mondrian építész Kft.

m o n d r i a n

építész kft.

Hölgyeim és Uraim.

Mint építész Kosztolányit tartom mesteremnek és inkább nem foglalkoznék azzal az elhanyagolható aprósággal, hogy ő nem volt építész. Az egyik legnagyobb - ha nem a legnagyobb - építész, Frank Lloyd Wright szerint az építész nem nélkülözheti a filozófiát, ahogy ő fogalmaz: "szüksége van rá, akár a szeme világára". Egy másik nagy építész, Bán Ferenc ugyanakkor azt mondja; az építészet nem tűri a fecsegést. Nos én mindkettőjük véleményét osztom: hiszem, hogy szükség van filozófiára, ugyanakkor nehezen tudok beszélni róla és azt hiszem, hogy egy weboldalnak nem is kell hosszas és mélyen szántó építészetelméleti fejtegetéseket tartalmaznia. Szerencsére elég sokan elég sok okosat mondtak már az építészetről, úgyhogy engedjék meg hogy az általam fontosnak, szimpatikusnak tartott gondolatok szerény kis csokrát nyújtsam át önöknek virtuálisan, és ha első pillantásra talán nem mind szól kifejezetten az építészetről az csak azért lehet mert tényleg nem arról szól, bár higgyék el: egy építész számára MINDEN az építészetről szól.

Íme:

A jó építészet boldoggá teszi az embereket.
Egyfelől a modern embert kettészakítja a sebesség és a fogyasztás, melyek nem engedik számára, hogy akár csak egy percre is megálljon... Másfelől még gyakrabban keressük a békét és a lehetőséget, hogy egyszerű környezetben pihenhessünk, ahol az építészet még mindig a klasszikus értelemben tapasztalható meg... Meggyőződésem, hogy a ma emberének és a holnap emberének is, mindig hiányozni fog a természet, a fény és általában az anyagi környezet. A globalizáció tény, amit nem tudunk kikerülni, de ez nem mentesít az alól, hogy jó építészetet műveljünk.
Az építész lényegében rendet rak, egyensúlyt, harmóniát teremt, vagy ha szükséges rendetlenséget csinál, harmóniát bont, - esetleg egy üveg bort.
Ha egy mű úgy készül, hogy alkotója közben a végeredményért aggódik, sokkal kevesebbet ér majd végül, mint az a mű, melyet nem kísér ez az aggodalom, csak az odaadás nyugalma.
Egyre erősebben kell rákérdeznünk arra, mire is van szükségünk az élethez a gazdasági és financiális ügyeken kívül. Mit ér a kultúra mit ér a társadalmi élet? Ez a kérdés most az építészek számára is: mi marad velünk a pillanaton túl? Van-e a munkánknak olyan része ami tíz, húsz, harminc, ötven vagy akár száz év múlva is értékes marad? Talán nem, akkor viszont tisztázni kell, hogy vajon ez probléma-e vagy sem? Ha probléma, akkor cselekedni kell.
Szinte elölről kezdődik az építészet története.
Ezt hallgassák meg: Függetlenül attól, hogy éppen hol vagyok, sőt, ha fogalmam sincs, hol lehetek, és függetlenül attól is, hogy éppen mekkora a zűr körülöttem, tiszta és fénylő derű fog el, ha természetes víztömeg partjára érkezem. Mindegy patakpart-e, vagy az óceán partja, az a part így szól hozzám: Most már tudod, hol vagy. Most már tudod merre menj. Most már nemsokára otthon leszel.
Ne építsen sohasem közvetlenül valaminek a tetejére. Ha a domb tetejére épít, elveszíti a dombot.
Az építészet egyik definíciója a technikai műtárgy költői dologgá változtatása lehetne.
Néha el kell menni, a perspektíva miatt. Közelről ugyanis nem látszanak, csupán a részletek: A hétköznapok mocsarának nincsenek távlatot biztosító kilátótornyai.
Az építészet sem épületek és stílusok egymást követő vonulata többé, egyre kevésbé írható le az építészettörténet hagyományos módszereivel, hanem viszonyulások, közelítések, megértések és kétségek bonyolult halmaza, ami a megtapasztalható és az érezhető határán van.
Úgy tekintsd a csillagok járását, mintha velük együtt futnád be az égi pályát.

És hogy akkor most mégis milyen építészetet szeretnék én csinálni, és mi köze ennek az egésznek Kosztolányihoz?
Ezt egy másik nagy író, róla szóló soraival tudnám megvilágítani:

A valóság egyetlen pillanata, impulzusa, mozzanata sokkal sűrűbb, hevesebb, káprázatosabb, semhogy bármivel is mérhető volna. Kosztolányi a létezésnek ebből a sértetlen, absztrakciókra nem bontott alaprétegéből ragad meg és ad át mindig valamit abból a nevenincs teljességből, amit tényleg átéltünk. Valamit, ami felfedezés és mégis ős-ismerős. Ráismerünk mint tulajdonunkra. S ahogy mondják: segít élni. Kosztolányi a durván leegyszerűsített látszatvalóságból segít visszatalálni a saját életünkbe, a mindennapjaink teljességébe, ahol a mérhető adatoknak, megfogalmazható tényeknek, vagyis mindannak, amiről azt hisszük, hogy e világban történik, velünk vagy körülöttünk, igen csekély a fontossága. Megmutatja, segít felfedeztetni, felismertetni velünk, hogy életünk folytonossága mennyivel valóságosabb dolgokkal van tele. Miként a novellái is, a történeten messze túl: fénnyel, színnel, ízzel, áhítattal, szépséggel, regényességgel. A boldogság mindenféle járatával, szintjével, lehetőségével. Létezni csodálatos, regényes, nagyszerű dolog.

Vissza

Impresszum